<< vissza Csehétfalva honlapjához
(harmadik)
SZEKÉRTÚRA

az Orbán Balázs Honismereti Emléktúra részeként

Csehétfalva - Oroszhegy - Fenyőkút - Székelyvarság



1. nap
2. nap
3. nap
Csehétfalva
Bencéd
Kecset
Farkaslaka
Bogárfalva
Oroszhegy
Oroszhegy
Fenyőkút
Fenyőkút
Székelyvarság

"A széles fennsíkon -- melynek egyenes lapjába csak itt ott vésődik be egy-egy mély patakmeder -- átvágva, a Halászok utján szálltunk be a Kis ág patakának már fenyvesnőtte mély völgyébe. Ez a Nagy-Küküllő völgyébe vezetett, melynek pisztrangok által lakott kristály tiszta hullámai nagy szirt darabok között zuhogva törtetnek le. E völgy rengeteg fenyveseivel, gyönyörü szikla szálaival meglepően szép, néhány vidor fűrész-malom, egy egy kormos hamuzsirfőző tanya, feltörő füstoszlopával képviseli itt a gyáripart, az emberi szorgalomnak mindent megadóztató törekvését.
Fentebb, hol a Tartod pataka jobb partilag szakad a Küküllőbe, a két folyam között, magas csaknem megmászhatlan trachytcsucs emeli fel félelmes szikatömegét. Ez a Várhegy. Ennek tetejét koronázta Tartodvára.
E vár nem volt nagykiterjedésű, mostanig megmaradt falai legépebb helyein is alig 2-3 láb magasak, nagyrészt behantolvák, s az omladványok fölé izmos fenyők nőttek. A vár köridomu volt 380 lépés kerülettel, és 100 lépés átmérővel ..."

170
Sátorbontás - nem egyszerű
181
Már mögöttünk Fenyőkút
188
Csoda
202
Szekér, áfonya, irányítás, üdítő
229
Legénycsokor a patakban (Nagy-Küküllő)
236
A legendás Tartod várának romjánál
240
Ínycsiklandó pityókatokányt kaptunk
244
Ebéd és rövid pihenő
252
Megérkeztünk Székelyvarságra
265
Idei utolsó szalagunk kerül a
vándorbot-iránytűre
272
487
Csoportkép utunk egy későbbi állomásán
a Szent Anna-tónál

ORBÁN BALÁZS SZEKÉRTÚRA SZÉKELYFÖLDÖN

Sylvester Lajos

Hajrá, mind a hat!

Az Óriáspince-tetőn lélegzetet visszafogó Háromszék-panoráma fogadott, a Kárpátok íve Északon a Kis-Nemerétől és Dél-Nyugaton a Királykőig, mintegy óriási nyaklánc simult Kelet-Európa kebelére és felénk ragyogtatta ékességeit, Északról Kelet majd Dél felé haladva a Nagysándort, az Asztagtetőt, a Lakócát, felmutatott egy hegyhátnyit ékszer-darabkát a Szilonhavas elefánt alakú óriásából is, aztán a borosnyói horpadás fölött, ahová Orbán Balázs a Háromszékről kiinduló és Galac felé futó vasút nyomvonalát képzelte, a Csukás totálképe ragyogott felénk mintegy képkeretbe ágyazva. Erről a pontról a Nagykővasra, majd a Bucsecsre ugrott a tekintetünk, és valaki megjegyezte: nem volt még egy olyan ország a világon, amelynek a határait ennyire markánsan jelölte volna ki a Jóisten, és Szent István királyunk, mint a történelmi Magyarországét.

Az észrevételt csak megerősíteni tudtam az Orbán Balázs szekértúra résztvevőinek geológus fiam észrevételeire is alapozva, aki a Máramarosi havasokban, majd a Szilonhavas aljában kutatva és a Keleti-Kárpátok egész hosszát bejárva arra hívta fel a figyelmünket, hogy ez a határív a föld mélyének szerkezetében is nyomon követhető és kimutatható, majd ezt az észrevételt megtoldottam azzal a vízióval, amely az én tolmácsolásban Petőfi Sándort meglephette, aki rácáfolva a „Mit nekem ti zordon Kárpátoknak fenyvesektől vadregényes tája” versdobbantástól eljutott addig, hogy Háromszék rónáját magasztalva a győztes szabadságharc után itt szeretett volna Júliával együtt fészket rakni.

Az én felfogásomban itt találkozott a költő Alföld élménye a Kárpátok koszorújával, mert a háromszéki medence laposa a Kárpátokkal körülölelve a hatalmas medence miniatürizált hasonmásaként is egybenézhető.

Az Orbán Balázs szekértúra résztvevőinek külön kérése volt, hogy baráti kalauzolással segíteném fel őket az Óriáspince- tetőre, hogy ezt a panorámát megismerhessék és vizuális emlékezetükbe véshessék. Dr. Grezsa István, az idei szekértúra szervezője külön is felhívta erre a figyelmemet. Most, édesanyja halála miatt – Isten nyugtassa - nem vehetett részt ezen a túrán és fiára Grezsa Csabára, meg a gyula városából érkező dr. Fazekas Özsébre bízta a romantikus erdélyi útnak a levezénylését. Villámpostán idejében eljuttatta hozzám a résztvevők névjegyzékét is.

Csodálkoztam is, amikor a neveket átnéztem: a hódmezővásárhelyi családok hat Grezsa és Vaits, a három Boleman, Tóth Imre, Nagy Imréné Klárika, a két Rácz és a két Papp nevű résztvevő társaságában Szentendre (dr. Traub Alfréd), a gyulai Fazekasok – négyen -, a három budapesti Fazekas nevével találkoztam, Szegedről egy hat fős Vereczkei-csapat volt jelen, Bordás Réka és Gábor a svédországi Luleából érkezett, dr. Lászik Zoltán neve után hárman sorakoztak fel, akik a kaliforniai San Francisco-ból szálltak a gépmadárra – köztük van Szekeres Éva is – hogy az erdélyi – főleg székelyföldi – szekértúrán részt vehessenek. A Mécs nevűek közül hárman Szeged városából érkeztek, innen kelt útra Fülöp Miklós, Berta Nóra, Farkas Mária, és ha valakinek a nevét kifelejtettem, mielőtt válaszolnék arra a kérdésre, hogy mi köti össze, illetve mi gyűjti együvé a Kárpát-medence eme sarkába ezt a hozzánk induló, földrajzi értelemben ennyire szétszóródott közösséget, névkihagyásos feledékenységemet bocsássák meg nekem.


Dr Kószó Péter hódmezővásárhelyi alpolgármestertől és Dr. Grezsa Istvántól tudjuk, hogy 1979 óta minden évben úgynevezett Ivó-kupát tartanak az egykori szegedi orvostanhallgatók. Ivó neve napján, vagyis május 18-án van a társaság legjelentősebb összejövetele. Ez olyan jeles nap, hogy egyikük nemrég született fiának is ezt a nevet adta. Az Ivó név, természetesen az ivó kupára is utal, hisz mosolyogva vettem észre, hogy szénsavval dúsított ivóvizet is hoztak magukkal az itt-ott még tiszta székelyföldi források vidékére.

Dr. Grezsa István és dr. Fazekas Özséb voltak annak az ötletsorozatnak a kitalálói, hogy évenként honismereti túrákban járnák végig a székelyföldi falvak egy csoportját, és vigyék magukkal ezekre az utakra családtagjaikat, gyermekeiket, barátaikat oda, ahol még elevenen él a székely-magyarság népi öröksége, ahol az ember és a természet kapcsolata természetes és lényegét tekintve nem romlott meg, és példaképük legyen Orbán Balázs lelkünket és értelmünket máig átjáró és ezt meghatározó szülőföld szeretete és az ehhez való hűség.

A szekértúra tehát új turisztikai „műfaj”, módi, ha úgy tetszik. Nagyvárosokból és a nagyvilágba szétszóródott egykor egy közösséghez tartozók „vegyes technikájú” járművekkel – repülőgéppel, autóbusszal, kiskocsival – útra kelnek, hogy bizonyos térségekben és bizonyos útszakaszokon lófogatos szekerekre üljenek. Csehétfalván, mint az idén is, innen Bencéden, Kecseten, Farkaslakán, Bogárfalván keresztül eljussanak Oroszhegyre ahonnan másnap Szencsenden keresztül Fenyőkútra szekerezzenek, a következő nap Pálpataka és Tartod vára érintésével eljussanak Székelyvarságig.

Miután autóbusszal hozzánk, Bereckbe megérkeztek, hogy a hódmezővásárhelyi támogatással felépített és betrendezett Gárbor Áron Ifjúsági Fogadóban elfoglalják szálláshelyeiket mesélik, hogy egyszerre megható és felemelő volt, amint az apró székely falvak lakosai fogadták őket, étellel-itallal kínálták messziről érkezett vendégeiket, amint a borjútokányt kivitték utánuk a hegytetőre, hogy Székelyföld íz élményeivel is gazdagodjanak.



330


Tankönyveinket felülíró vagy helyreigazító szellemi túrák


Háromszéken ismét a Tóth Imre bácsi vezette Volvo autóbusz vette át a szekerek szerepét, s a Sepsiszentgy
örgy – Zágon – Csomakőrös – Kovászna – Óriáspince-tető – Dálnok – Kézdivásárhely – Bereck útvonalat együtt tettük meg. Tekintettel arra, hogy még aznap este Bereckben a II. Rákóczi Ferenccel és a kuruc szabadságharcos felkeléssel kapcsolatos vetélkedőre került sor, a háromszéki útvonalat ehhez pászítottuk. Ezért tekintettük meg a Nagyságos Fejedelem sepsiszentgyörgyi szobrát, majd a Mikes Kelemen emlékével egybekapcsolva az újonnan felavatott zágoni Rákóczi portrészobrot Barabás Tünde nagyasszony szíves kalauzolásával, s innen elindulva kapaszkodott fel a Volvo-busz a meredek és keskenyhurkú szerpentineken Háromszék újabb kori zarándokhelyére, az Óriáspince-tetőre.

A háromszéki stációk is erős históriai kötődésűeknek bizonyultak. A tájékoztatásba az útba ejtett települések és tájegységek gazdag mondavilágától az innen származó tudósok, művészek, a székely katonanemzetség jeles személyiségei emberi értékeinek felvillantásáig sok minden belefért, és most is, mint annyiszor az idő szorításában sok mindenre nem kerülhetett sor.

Következnek majd újabb repülőgépes, autóbuszos szekértúrák, mert ez a világot átfogó és generációkat együvé ölelő csapat nemzeti értékmentő igyekezete folyamatos és határtalan, évenként többször is ismétlődő, hisz néhány nappal ezelőtt egy másik, többségükben hódmezővásárhelyi csapatot kalauzoltunk Sósmezőtől – Rétyig.

Dr. Fazekas Özséb az Orbán Balázs szekértúra idei parancsnoka új szalagot tűzetett fel a meglátogatott települések nevével arra a vándorbotra, amellyel mintegy vőfély az évek során végigjárták a székelyföldi falvakat.

Az Óriáspince-tető installációja mintegy summázza, összefoglalja a háromszéki székely-magyarság történetét, ősi szállásterületének főbb elemeit. A berecki Rákóczi vetélkedő pedig, amelynek tematikáját dr. Grezsa István állította össze, s amelyet fia, a frissen diplomázott történelem szakos tanár, Grezsa Csaba vezényelt le, igényességben, történeti kapaszkodóit tekintve meredekebb és cikk-cakkosabb volt, mint az eresztevényi szerpentines emelkedő.

Szükség is van ezekre a tankönyveinket felülíró vagy helyreigazító szellemi túrákra, hogy maradhassunk azok, akik voltunk és lehessünk azok, akik vagyunk.

A hat családi-baráti csoportra osztott vetélkedő résztvevői azt juttatták eszünkbe, amikor, ha jól emlékszem Csík és Gyergyó jéghoki csapata országos bajnokságért küzdött, s lévén mindannyian egy nemzetiséghez tartozók, a lelátókról nem buzdíthatták őket, hogy „Hajrá, magyarok!” s ezért így hangzott jégpalota egészét betöltő szöveg: „Hajrá mind a kettő!”

„Hajrá mind a hat!” mondtam az éjszakába mélyen belefúródó vetélkedőn a résztvevő hat csapatra utalva mintegy búcsúzóként a következő háromszéki – székelyföldi szekértúráig, amely a négy éves kortól a hetvenöt éves korig terjedő generációs sávot átfogva azt is előrevetíti, hogy lesznek, akik együtt szekereznek-kocsikáznak e tájakon félszáz év múlva is.